5. nap

2010 június 23. | Szerző: 40daysofgym |

A mai nap önvizsgálatot tartottam. Ha mindenki hülye körülöttem, akkor vagy váltani kell, vagy elgondolkodni, hogy hátha mégis bennem lesz a hiba. Sorozatos kudarcok értek mostanában, mint magánéleti, mint “szakmai” (hú, de komolya vagyunk…) térem. Valahogy most jutottam el valahová, ahonnét nem tudom, mi legyen. Állok a nagy semmi közepén és szeretném azt érezni, hogy érek valamit, hogy van értelme annak, amit csinálok. Persze nálam ez valahogy mindig külső visszajelzés kérdése. A külső visszajelző szervek meg mostanban szunnyadnak, vagy félreértem őket. Szerintem így érzehetik magukat a kapuzárási pánikkal küszködő középkorúak, azzal a kivétellel, hogy nekem bőven van még 20 évem odáig. Csak bennem meg ordítva dolgozik, hogy el ne szúrjam, mert csak ez az egy lehetőségem van. Volt az életemnek egy nagyon rossz időszaka. Megvolt benne minden, ami ahhoz kellett, hogy nyomorultul érezzem magam állandó hőfokon: rossz kapcsolat, rossz munkahely, és legfőbbképpen, rossz hozzáállás mindenhez, én magam is elhittem, nem lehet változtatni, nyelni kell, néha kettőt sóhajtani, mert vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni. Aztán egyszer arra ébredtem, hogy változtatni akarok és megérdemlem, hogy más legyen. Azóta merőben más is lett. Gyakorlatilag zsigeri szinten újraírtam mindent az életemben, lecseréltem nagyon sokmindent (és sokmindenkit). Néha, ha rosszabb napom van, úgy érzem, hogy újra beleillenék a régi környezetembe… na ilyenkor kell leállítani magamban a negatív gondolatokat. Nehéz dolog élni. Úgy értem, jól élni, embernek maradni. Tudom, hogy ćsak az enm esik néha pofára, aki sosem próbált semmit, és hogy ezek a típusú kudarcok igazából előrevisznek. Csakhát pofára esni fáj és kellemetlen. Picinek és jelentéktelennek érzem magam, nem szeretem a kudarcot. Azért egy-két nap kesergés után csak felmerül bennem: ez a kudarc miben visz majd előre? A válasz, legalábbis ebben az esetben: szükségem van arra, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok véghezvinni dolgokat, melyeket eltervezek. És akkor most kanyarodjunk vissza ehhez a bloghoz: azt terveztem, hogy lefutom a félmaratont. Mert imdok mozogni, és már tudok is mozogni. Akkor meg mi a fészkes fenéért nem emelem fel a hátsóm, és miért nem megyek le edzeni? Hát magam ellen dolgozok én? Ez a negyedik napom mozgás nélkül, és pokolian elkezdett hiányozni. Szinte érzem a lábaimon, hogy kívánják a mozgást. Lehet, hogy kudarcok jönnek és mennek, de ezt most végig fogom csinálni. Mert ez az enyém, az én kis magánügyem, magammal. A kilométerek rovása közben meg nyugodtan agyalhatok azon, mit akar elérni azzal az univerzum, hogy most semmi sem jött össze? Lehet, hogy elkényelmesedtem. A kényelmesebb utat választottam, pedig lenne többre is, amit mellesleg szeretnék is, csak valahogy igy egyszerűbb volt. Most, hogy nem úgy jöttek össze a dolgok, kénytelen voltam elgondolkodni, hogyan tovább. Ha van egyáltalán jó dolog a hullámvölgyekben, akkor az az, hogy onnan már csak felfelé vezet az út, és mivel nincs mit veszíteni, elléggé szabad kezet ad ez az érzés. Senki más nem tud helyettem olyan életet teremteni számomra, milyet én szeretnék valójában. Várhatok én csodákat mástól, ebben csakis én vagyok kompetens. Viszont a jó hír, hogy a babérokat is én aratom majd le.